A nap már lement,és Zero nélkül ismét,egyedül indultam el az esti portyára.Biztosan megint elaludt,vagy valahol lopja a napot.
Sosem értettem igazából,hogy miért van erre szükség hiszen az Esti Tagozat vámpírjai sosem csináltak semmi bajt...
Vámpír...Mit is jelent ez a szó? Néha komolyan elgondolkozom rajta,és mindíg ugyan arra jutok. Nem minden vámpír rossz,mint ahogy azt az emberek gondolják. Nem mindegyikük egy vérszívó vadállat. Vannak köztük kedvesek.Igen,mondjuk ki : kedvesek! Mint például Kaname-Sama aki annyi évvel ezelőtt megmentett egy megvadult vámpírtól.
Ahogy újra a szemem elé kerülnek a rémképek szinte teljesen meghűl a vér az ereimben...Azok az ilyesztő karmazsim szemek,az éles agyarai amikkel rám vicsorgott és aztán a gyönyörű fehér hót vörösre festő vér..és egy vámpír. Egy gyönyörű ifjú fiú,akinek igaz,hogy izzottak a szemei de attól csak még gyönyörűbbnek láttam őt. Ő volt Kaname-Sama. Vele kezdődött a múltam és a jelenem is.Szinte most is érzem,ahogy védelmező erős kezei közé zárt azon a rémes éjszakán. Szinte most is hallom a hangját,ahogy a nevemen szólít.

-Yuuki ... Yuuki ...

Mikor felfogtam,hogy nem csak a képzeletemben hallom az oly sokat emlegetett hősöm hangját szinte azonnal megfordultam. A nagy lendülettől csípőmet is a kemény,masszív fehér kő korlátnak vetettem.Majdnem elestem,és ahogy látta már rögtön nyúlt a felkarom után,hogy elkapjon. Ahogy hozzámért szinte szikráztam. Éreztem,ahogy az arcom minden egyes milimétere ég a zavartól.

- K-Kaname-Sama! - Nyögtem ki végre nagy nehezen és arréb slisszoltam a kezei közül,de persze nem voltam tiszteletlen. Azonnal meg is hajoltam előtte. Pár másodperc után hideg ujjait éreztem az állkapcsomon.

- Nem azt mondtad,hogy nem fogsz így hívni többé? - Kérdezte tőlem lágy hangján,gyönyörű barna íriszeibe szinte beleolvadtam ahogy a tekintetemet rászegeztem.

-Tudom,de nem tudom,hogy hívhatnálak másképp mikor...olyan kedves vagy velem mindíg,pedig én szinte semmit nem tettem ezért. - Hebegtem mire nagyon lágyan elmosolyodott.Még én is meglepődtem rajta.

- Hol van Kiryu? Miért nincs veled? - Nézett körbe amint feltűnt neki az ezüsthajú hiánya.

-Hogy őszinte legyek fogalmam sincs.Egész nap nem láttam...vagy várjunk csak! - Hunytam le a szemeimet és az államra fonva ujjaimat kezdtem el gondolkozni- Mintha ebédnél láttam volna... Meg mintha a törölközője is egyszer a szemem elé került volna. De ügyelni egyszer sem volt.

-Ahogy érzem a közelben sincs,úgyhogy egy darabig biztosan nem kerül elő. Mit szólnál hozzá ha ma este felváltanám őt? - Vetette fel bársonyos,mély hangján úgy,hogy a hideg ismét kirázott.

- Hát,ha Kaname-Sama szeretne...akkor...nem állhatok az útjába~ - Habogtam és elfordítottam tőle az arcom egy kicsit,csak hogy ne nézhessen a szemeibe amik úgy csillogtak akár az égen a csillagok.

- Ugyan már,Yuuki. - Simított hosszú,vékony ujjaival a hajamba és hűvös tenyerét arcomra fektette.- Csak akkor megyek veled,ha te is úgy szeretnéd. De remélem nem zavar a társaságom

- Uhnm. - Bólintottam rá,hogy szeretném,a velem jönne,de egyből megráztam a fejem ahogy felfogtam az utolsó mondatát.- Dehogy zavarsz! - Fakadtam ki kicsit túl hangosan is,mire ő megsímogatta a fejem.

-Jól van,akkor menjünk. - Csúsztatta kezembe az övét és összekulcsolta az ujjainkat...úgy kísért végig a fehér falak közt. 

Ő biztosan megérezte,de én nem,hogy eközben Zero már látótávolságról figyelt minket,ahogy kéz a kézben elsétálunk a holdfényes folyosón.

- Kuran...Kaname... - Sziszegte a fogai közt olyan méreggel,hogy egy pillantásával meg tudta volna ölni a tisztavérűt.

 *folytatás hamarosan*